Április 27-én indultunk útnak, ezúttal
egy 6 személyes busszal, amibe több ajándékot, játékot, tanszert pakolhattunk,
mint máskor a hátizsákokba (már több éve járunk Moldvába iskolai szünetekben
magyar nyelvű foglalkozásokat tartani).
Az ortodox Húsvét időpontját javasolták a gajdári tanítók, mert a gyerekeknek
akkor van egy hetes iskolai szünetük. Ezúttal mindannyian úttörőként
voltunk Máriafalván (román nevén: Larguca), mert először mentünk
oda játszani a gyerekekkel és magyarul tanítani őket. Azért választottuk
Gabival és Endrével (a tanítók Gajdárban) ezt a falut, hogy felső tagozatban
iskolába egyébként is Gajdárba járó gyerekek bekapcsolódhassanak rajtunk
keresztül a magyar oktatásba, illetve letehessük a későbbiekben reményeink
szerint itt is elindítandó anyanyelvi oktatás alapjait.
A nyelvállapot jobb, mint az általam már jobban ismert székelyes csángó
Gajdár faluban, az idősek elmondása szerint az 50-es évek elején magyar
tannyelvű iskolával is rendelkeztek, mint Pusztina, Klézse és számos
más csángó falu.
Sajnos nem tudtunk kora reggel indulni Magyarországról, így nem is érhettünk
Moldvába még azon az éjjelen, ahogy szoktunk. Ditróban (Gyergyószentmiklós
mellett) szálltunk meg egyszer, majd Gajdárban is a keresztlányom családjánál,
aminek rendkívül örültem, de feszengtem is kicsit, hogy ne éljünk vissza
határtalan vendégszeretetükkel ötünk elszállásolásával.
Az eső miatt nem volt tanácsos útnak indulni Máriafalvára, megint ránk
is esteledett, mert autó nem jut be ilyenkor - mondta János az édesapjuk
-, aki nagy örömömre családja körében volt
most; ez idáig csak Budapesten (ott dolgozott) találkoztam vele. Igazi
házigazda módjára lapátolta ki az autónk alól a sarat, amiben az megfeneklett
s adott Annával (feleségével) vacsorát és fekhelyet a számunkra.
Másnap reggel két gyermekükkel - Mónika keresztlányommal és János testvérével
- együtt indítottak minket útnak Máriafalvára. Hátunkon az éppen szükségessel
vágtunk neki a domboknak, erdőnek, ami közben mindig összeszorul a szívem,
mert tudom, hogy Máriafalvából ezen az úton jutnak át (14 gyermek) iskolába
télen-nyáron. 30 gyermekből a fele felső tagozatos, ők Gajdárban tanulnak
román tannyelvű iskolában.
A két falu 5km-re fekszik egymástól s nincs kiépített út - persze Moldvában
sok
helyütt nincs - s földút vezet át, melyet szekérről folyamatosan szórnak
be kaviccsal, a majdani talán aszfaltúthoz, mint amilyen Gajdárban a
templomig vezet - emlegetik Máriafalván. Tapasztalatunk szerint ezt
a kőréteget bemossa az eső, s kifordul a föld; csizmánkon érezzük a
súlyt, amit magunkra szedünk belőle a nehezebb haladás kedvéért. Másik,
rövidebb út is vezet az erdőn, dombon keresztül a faluba...
Máriafalván szállásadóink kedves idős házaspár, negyvenes fiukkal; már
aggódva vártak minket. Két szép szobát kaptunk és sok figyelmességet
tőlük. Rögtön elindultunk a faluba, szóba elegyedtük az emberekkel,
kértek elnézést, hogy őket nem értjük mi rendesen, mi pedig erősködtünk,
hogy pedig nagyon is értjük: szépen beszéltek magyarul. Hegyekkel, patakkal,
a nyelvünket beszélőkkel körülöttünk, elmondhatatlan. Megismertek az
emberek, akikkel tavaly beszéltünk, a gyerekek, akiket nevükön tudtam
szólítani, nagyon örültek: Andrea, Anisoara és Jonuc (János). Másnapra
már focicsapatunk is lett - persze kettő -, annyi gyerek összegyűlt
a focipályán velünk. Játszottunk: "Adj király katonát", "Gyertek
haza ludaim!", "Bújj, bújj zöld ág!" stb. játékokat;
tanultunk dalokat, mondókákat az alatt a rövid idő alatt is, amíg nem
esett az eső. Arra lettünk figyelmesek, hogy a "Borsót főztem"
kezdetű dalt ők is elsőre velünk énekelik. Nagyon örültünk... Sokat
fociztunk, mert azt a lányok is nagyon élvezték.
Összesen a napok alatt kb. 15 gyermekkel tudtunk foglalkozni. Attól
függően jöttek játszani, hogy a földekre vagy a tehenekkel kellett-e
menjenek. A 4 évestől a 14 évesig voltak a gyermekek életkoruk szerint,
a kisebbeket is hamar maguk közé fogadták a játékokba a nagyobbak. Szinte
minden együttlétben elveszett a különbség közöttük.
Sokat nevettünk, főleg a "Majom király" játékban.
A más falvakban tapasztalthoz képest bensőségesebbnek éreztem a gyerekek
egymáshoz való viszonyát. Nagyon szolidak voltak; minden rezdülésünkre
kedves értelmességgel, figyelemmel reagáltak. Többeknek szülei kénytelenek
Magyarországon vagy esetleg távolabbi országban munkát s ez által a
távolságot vállalni. Mégis kevésbé éreztem, hogy olyan kérve - kérő
szeretetéhség nyújtaná a kezét felénk, mint Gajdárban, ahol persze három-négyszer
akkora a gyermekszám s a családok is tudomásom szerint.
A faluközösség összetartónak látszott, ahogy segítenek egymásnak a temetőben,
futnak egymás portájára esőben, s egy udvarban gyűlnek össze szomszédok
házi borukat kínálva nekünk is végeláthatatlanul.
Még kétszer megjártuk a két falu közötti utat, hogy a lehető legtöbb
- gyerekeknek szánt- dolgot átvigyük. Ezek alatt is meglátogattuk Gajdárban
az ismerős gyerekeket, akiket nehéz otthagyni, mert erősen kifejezik
ragaszkodásukat hozzánk; mindig érezni, hogy számukra is emlékezetes
egy heteket töltöttünk ott. Reméljük, kedvet csináltunk a gyerekeknek
Máriafalván is ahhoz, hogy majd Gabinál és Endrénél folytassák a játszódást!
A Máriafalván járt csoport névsora:
Máté Zsófia
Biri Elvira
Szemkeő András
Manzinger Krisztián
Dósa Zoltán
