Rövid, de annál kalandosabb útról érkeztünk haza vasárnap a lészpedi gyerekekkel.

Gyöngyössy Lajos bácsi falugazdánk kezdeményezésére kezdtük szervezni a Pápai Missziós Művek és az Isteni Ige Társaságával (verbita missziósok), hogy október 11-én, a Világmisszió Országos Ünnepén, a gyerekek szerepeljenek Budapesten, pontosabban a Budai Ciszterci Szent Imre Plébániatemplomban. Lajos bácsi minden részletet pontosan egyeztetett Madassery Sebastian atyával, nekünk nem maradt más dolgunk, mint ott lenni.

Nem sokkal az indulás után, ami természetesen annak rendje és módja szerint legalább egy órával későbben történt meg a tervezett időpontnál, a jobb hátsó gumiabroncs beteljesítette végzetét és dagadó keble megszűnt létezni. Szépen felöltözve óvatosan kerülgettem és próbáltam zord tekintettel rávenni a pótkereket, hogy alámásszon az autónak, de nem vagyok Mephisto, így a puszta tekintet csupasz erejével nem tudtam semmi eredményt felmutatni. Sóhajtottam és nekiálltam kereket cserélni... kilazítottam a recsegő csavarokat... Bianka közben rendőrt játszott a zöld fluoreszkáló mellényben az autótól húsz méterre... felemeltem az autót... stb. A telefonos híradásom után Lajos bácsi gondoskodott a pótgumiról, így hazafelé már nem volt ezzel gond.

Vígan poroszkáltunk tovább pár perc múlva az éjszaka leple alatt, míg az egyre nehezebben engedelmeskedő kormánykerék nem ébresztett bennem sötét gondolatokat. Mikor már aztán két kézzel próbáltam kanyarodásra bírni a tíz gyerek mozgó játszóterét, egy alkalmas helyen bekukkintva az autó alá sötét és baljós sejtelmeim igazolást nyertek, folyt az olajos vére a kisbusznak. "Semmi baj, csak a nyaka véres..." - mondtam a gyerekeknek és a továbbiakban kemény "izom-szervóval" folytattuk rendületlenül utunkat.

Lendületünk a határnál töretett meg, amikor óriási meglepetésemre, most az egyszer vérbeli határőr kezdte kötni az ebet a karóhoz, felemlegetvén a különbséget a mikrobuszban található helyek és az összlétszám között. Sze' számolni én is tudok, de, hogy ne legyen hiábavaló a kötözködése, itt a két gyerek, aki létszám fölött aljasan fölkapaszkodott a gépre és potyázik, vigyázzanak rájuk, szombat este utánuk jövök. Ehhez már csak a hazai (román) határőr mosolygó intése hiányzott mire én már indultam is, mint aki jól végezte dolgát, otthagyva a határőrt, minden rossz gondolatommal, amit mélyen beástam a szemébe.

Reggel 10 óra után nem sokkal beparkoltunk a Verbita Missziósok székhelyének udvarára. Gyorsan elfoglaltuk a szálláshelyeinket, lemostuk magunkról a megpróbáltatások verejtékeit és Sebestyén atya meghívására nyakunkba vettük Dél-Pestet vásárlás céljából. Vacsorára már mindenkinek volt új cipője, mackófelsője, csizmája, zoknija és egyéb öltözéke, amire éppen szüksége volt. Sebestyén atya szívesen vásárolta meg a gyerekek utolsó kívánságát is, egyedül a tűsarkú cipőket nem tudta tolerálni. Ebben igazat adtam neki, és kerestünk egy köztes megoldást a nagyobb lányok igényeit is kielégítendő.

Az esti szentmisén a Názáret Missziósházban vettünk részt. Gergely atya (aki Lengyelországból jött a magyarországi verbitákhoz) mondta a szentmisét két verbita atya koncelebrálásával. Gergely atya szavai ezen az estén a gyerekekhez szóltak. A gyerekek pedig Szűz Máriához szóló szép énekeikkel tették még ünnepélyessé a szentmisét. Ezután fönséges vacsora kényeztette lelkünket, illetve hasunkat, melyet Sebestyén meg Gergely atyák végtelenül szívmelengető, szelíd, kedves szavai kísérték.

Természetesen a gyerekek ezek után sem akartak nyugovóra térni, ezért próbáltunk, majd első figyelmeztetés, követte a második, harmadiknál már begyűjtöttem a hangoskodók szobakulcsait, negyedikre pedig egyszerűen bezártam azokat, akik energiáikat nem tudták ágyhoz láncolni önmaguktól. Csorba Gyula így végül, nagy erőfeszítések árán, igazából álomba énekelte magát. Reggel ugyanígy ébredt, ahol az este elhorkolta az ének utolsó akkordjait, onnan folytatta a reggeli ima helyett.

Reggeliztünk, próbáltunk, majd a nagylányoknak vásároltuk meg az "igazi" sportcipőket, hófehér, bőr és neve is van: Fila. Közben próbáltuk a szervót javítani, de hiába perfúzióztuk felülről, alul ugyanúgy folyt el a vére.

Déli 12 órakor már a Ciszterci Szent Imre plébániatemplom bejáratában álltunk és készültünk a misére, amit dr. Székely János, Esztergom-budapesti segédpüspök tartott. Az áldozás alatt mi is énekelhettünk a szentmisén.

A lelki táplálék után a testnek is megadatott ami jár, egyszerű ebéd volt, de bőségesen terítve a Szent László Gimnázium különtermében. Újra sikerült jó sokat enni, inni szintén a verbiták jóvoltából. Ezután a rövid pihenő után indultunk vissza a templomba, hisz a mi műsorunk következett.

Röviden és általánosan beszéltem a csángók eredetéről, történetéről, majd átadtam a szót a gyerekeknek. Dalra fakadtak a csemetéim, és nem is hallgattak el csak egy bő félóra múlva. Erről a felvételt készítő DUNA Televízió is ízelítőt fog adni. Mindjárt, ahogy beintettem a startot, gyorsan indultam, hogy beszélgessek a jelenlevő ismerősökkel, mire a szervezők egyike, aki éppen felkonferálta a műsorokat, riadtan szaporázta lépteit utánam, hogy hová megyek. Mondom, van egy kis dolgom, húsz perc és itt vagyok, különben is észreveszi ha lejárt a műsor, mert az utolsó a tánc, énekkel kísérve. Dehát a gyerekek, mi lesz, ha megakadnak, nem merte mondani, hogy belesülnek. Megnyugtattam, hogy ezek nem olyanok, egymást kihúzzák a bajból, szinte mindenki tudja a teljes műsort és nem kell nekem tűszoknyában hullahoppozni a színpad szélén, hogy minden jól sikerüljön. Bízzon bennük!

Az előadás első része után már minden kedves ismerősünk ott volt a templom előtt, hozták a szeretetüket, egyet jót beszélgettünk. Gyorsan elröppent az idő és máris másodszor léptünk színpadra. Az oktatásról beszélgettem, igyekezve, hogy ne tegyem próbára az emberek türelmét, majd három tánc és az egyházi énekek következtek melyek nagy meghatottságot váltottak ki a jelenlévő hívekből, nézőkből.

Műsorunk 3/4 6 körül véget ért. Nem maradt más hátra, mint búcsút venni ismerőseinktől, a jelenlévő keresztszülőktől és elindulni a hosszú útra. Előbb azonban visszamentünk a szálláshelyünkre. A gyerekek "megváltoztak", összecsomagoltak és közben én próbáltam be-"tetriszezni" az autó rakterébe a csomagokat. Csomag az volt, hisz Sebastian atya hallva letelepedési szándékaimat, gyorsan megajándékozott egy mosógéppel. Igaz minden csupa keleti kriksz-kraksszal van ráírva, de gondolom, hogy a nőknél alapbeállításban benne vannak a mosógéphez járó alapismeretek és remélhetőleg nem én kell majd mossak vele. Egy "centrifuga" is került melléje, ugyanaz a márka, Hitachi, hogy kell használni, azt találd ki... Ugyanakkor 200.000 forintot adott át, egyrészt az útiköltségek fedezésére, másrészt a lészpedi magyar oktatást támogatva. Én konkrétan a következő csíksomlyói búcsúra gondoltam, hogy anyagi vonzatait lefedjük vele. Köszönjük szépen a segítségüket, a támogatásukat.

Hazafele már nem voltak gondjaink, ami elromolhatott az már minden elromlott az oda úton. Három egyórás pihenővel értük el Lészped határát, valamikor délután három óra után. Köszönjük szépen, hogy ott lehettünk és szeretettel várjuk meghívóinkat mi is alkalomadtán, Lészpeden!