2007 telén határoztuk el, hogy nyári szabadságunk idején - tanárok lévén - egy hónapot Moldvában töltünk. Ezt megelőzően sokat hallottunk a csángómagyarok életéről, az oktatás küzdelmeiről. Nagyon érdekelt minket e csoport élete, népi kultúrája, hagyománya, viselete, s különösen a magyar nyelv állapota. Csoma Gergely írja 1988-ban megjelent fotóalbumában, hogy munkájának célja, hogy "a magyar és román nép számára megörökítse a moldvai katolikus magyarok életét, hogy tegyen valamit a huszonnegyedik órában emlékük megmaradása érdekében". Most könyvét lapozgatva összegyűjtögetjük az ismerős képeket: a katrincába sirített buba, a falig érő szőttesek, a játszó gyerekek arcvonásai, az ünős szekervel érkező ember, a szőlőlapiba csavart galuska, a papírossal leterített asztalok, a templomi áhítat pillanatai - mind-mind nagyon ismerősek.
Levelünkkel megkerestük Hegyeli Attilát, az oktatási program felelősét. Kértük, hogy részt vehessünk iskola felújításban, és gyerekekkel is foglalkozhassunk. Ő javasolta számunkra Csík falut, ahol eltölthetünk egy hónapot. Összegyűjtöttük a tervezett kézműves foglalkozások eszközeit, családjaink, barátaink, tanítványaink tanszereket, játékokat adományoztak.
1100 km-t tettünk meg Zalaegerszegről, ahol élünk. Korábban még sosem hagytuk el Erdély határát, s most a Békás-szoroson, Karácsonykőn s Bákón keresztül eljutottunk Moldvába. Zalai embernek ismerős a táj a Szeret-terin (Szeret mentén): mindenhol dombok, lankák, völgyek. Többektől hallottuk: "majd nem értitek meg, hogyan beszélnek!" - de ahogy bekanyarodtunk Dózsa felől, emberekkel találkoztunk, akik szépen magyarul útbaigazítottak bennünket a csíkfalusi magyar iskolába.
Az iskola a falu központjában van. Hasonlóan néhány másik oktatási helyszínhez, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége tulajdona. A főépületben tanári lakás szobákkal, konyhával, fürdőszobával és egy tanterem található. Az udvari épületek adnak helyet a kamrának, vendégszobának, fatárolónak, raktárnak. A kertben alma s szilvafák teremnek.
Az iskolát Erika gondozza, aki Magyarországról települt a faluba. Megérkezésünkkor éppen a cserépkályhát javította a külsőrekecsini bácsi János. Nagyon szép székelyes volt a beszéde. Mivel a cserépkályha több fallal érintkezett, a tanári lakásban és az iskolában is nagy volt a felfordulás. Felmértük a helyzetet: nagyobb munkálatok lesznek a festés és mázolás, asztalos munkák, a kisebbek pedig a javítgatások, kerti munkák. Nem vettük azonban készülődésünkkor számításba, s a kapcsolattartás során sem kaptunk arra nézve jelzést, hogy az iskola semmilyen szerszámmal, eszközzel nem rendelkezik. A kocsiban is csak egy kalapács és egy fogó volt. A szerszámokat, munkaeszközöket, anyagokat hol a román iskola építkezéséről, hol a közeli piacról, hol a bákói Praktiker áruházból vagy éppen a falubeliektől kölcsönkérve szereztük be. Volt, hogy egy ásót negyedórára kaptunk kölcsön. Azért apránként - amolyan moldvai tempót követve - minden legszükségesebb eszközhöz hozzájutottunk, s a tervezett munkákat elvégezhettük. Kimeszeltük a lakást, az iskolát, lefestettük az ajtókat, ablakokat. Kijavítottuk a töredezett lépcsőket, omladozó vakolatot. Kisebb bútorokat javítottunk, az egyik legszebb munkánk a régi láda felújítása volt. Készítettünk polcot, fogasokat, függönyöket, az udvarra focikaput. A kaszálás, gyomlálás, az udvar rendezgetése szebbé és játékra alkalmasabbá tette a kertet.
A gyerekekkel hamar megismerkedtünk, hiszen hírünk ment. Kíváncsian és elismerően nézegették a szépülő iskolát. Majd hamarosan elindítottuk a délutáni foglalkozásokat. Azt a tanácsot kaptuk, hogy délelőttönként ne hívjuk őket, mert a mezei munkákban és a kistestvérek vigyázásában segíteniük kell. Beszédük szépen érthető volt, s ha sok kifejezést nem is ismertek, hiszen a "mezőnd", az "utcánd" szedik fel a nyelvjárást, a magyar beszédet jól értették. Sajnos egymás között hamar váltottak át a román nyelvre, de a nagyobb lányok (cinkák) már érezhetően becsülték magyar nyelvi tudásukat, s figyelmeztették a kicsiket: "Magyar iskolában vagy! Magyarul beszélj!". Minden korosztályból érkeztek gyerekek, 4-5 évestől a fiatal leányig. Naponta 20-25 gyermek gyűlt körénk.
Érkezésükkor nagy csomagolópapírra felírták a nevüket, s énektanulással, furulyázással, körjátékokkal kezdődött a tanítás. Megtapasztaltuk, hogy népdalaink magyarázata nem is olyan egyszerű, hiszen az énekek tartalma elsősorban képekben, szimbólumokban jelenik meg előttünk ("Láttál-e már valaha csipkebokor rózsát, csipkebokor rózsa közt két szál majorannát..."), nem a konkrét jelentésben. De még ezekkel a nehézségekkel együtt is gyönyörűen, folyékonyan megtanulták az énekeket, mondókákat, körjátékokat, kiolvasókat, ritmusokat. Mi is tanultunk tőlük csángó népdalokat.
Az éneklés után kézműves foglalkozás következett. Készítettünk kötözött babát, sodortunk, fontunk, textilt festettünk, nemezeltünk, gyöngyöt fűztünk, kerámiáztunk só-liszt gyurmával, festettünk. Boldogan vitték haza minden nap az elkészített munkákat, kis batikolt terítőt, nemezlabdát, körmönfont zsinórt, térfonással elkészített kulcstartót, gyöngyöket-kalárisokat. A foglalkozásokat ügyességi játékokkal, versenyekkel fejeztük be. Zsákban futás, kötélhúzás, kidobók és foci, tojásdobálás és rókavadászat tette próbára ügyességüket, türelmüket.
Munkánk jutalmának tartjuk azokat a pillanatokat, amikor például zivatar közeledtével sem akartak hazamenni, pedig már javában kongatták a harangokat, vagy amikor megláttak a kicsik bennünket a kútnál, s rákezdtek az "An-tan-té-nusz"-ra. Nagyon szép heteket töltöttünk el közöttük. Zárt közösségnek ismertük meg a falut, de akadtak családok, akik megnyíltak a barátkozásra, az egymás segítésére.
Reméljük, hogy az oktatási program nem veszíti el lendületét, támogatási forrásait, lelkes, önfeláldozó tanárait. És reméljük azt is, hogy az az ország, amelynek a csángók kisebbségi állampolgárai, belátja előbb-utóbb, hogy a csángók magyar nyelvi oktatása egy európai érték, amelyet megbecsülni kell.

"Jó hetekben jó napokat,
Jó napokban jó órákat,
Jó órákban jó szempillantásokat,
Adjon az Isten mindnyájunknak!"

(Népi köszöntő)

Élményeit lejegyezte: Dömötör Monika és Horváth Miklós