Bizony
sok lészpedi választotta új hazájának Magyarország Egyházaskozár, Mekényes
vagy éppen Szárász településeit az '50-es években. És akkor még megvoltak
a nagyjaik, nem voltak sokan, de "kapódott" köztük értékben
kiemelkedő, vezető szerepet betöltő réteg. Talán ekkor mentek el az
utolsó olyan erősebb személyiséggel rendelkező egyéniségek, akikben
még nemigen burjánzott a "fejethajtás" hajlama.
Simon Ferenc Józsefné Fazakas Ilona nénit nem ismertem. Már régóta halott,
ám erős kisugárzása szinte percek alatt leteperte férfias könnyvisszaszorító
képességem. Nemkülönben a leánya, Kádár Jánosné Simon Anna, aki Puskás
Erzsi néninek volt az édesanyja. Innen kezdve már ismerem személyesen
is, le egészen az unokákig, akikre büszkék lehetnek dédnagymamáik, üknagymamáik. Ottjártunkkor
éppen róluk emlékeztek meg, Ilona néniről, aki még Kodály Zoltánnak
is énekelt. Aki írni-olvasni nem tudott, de a balladákat teljes egészükben,
mind a tíz, néha közel húsz szakaszával énekelte. Aki egyike volt azon
bátraknak, hogy a Lészpedre látogató Domokos Pál Pétert befogadja házába.
Szellemisége most is él az utódokban, a vér vízzé nem válik, unokája,
a mai Puskás Erzsi néni az elsők között támogatott engem is, mint tanító
bácsit, amikor Lészpedre vetett a kalandvágy. Bármikor vendég érkezik
a faluba, Erzsi néni főz, terít, jó szóval fogad minden vándort. Leánya,
a valamikori Ilona néni dédunokája, pedig szorgalmasan segíti. És ne
feledkezzek meg az ükunokákról, akik a magyarórák lelkes résztvevői,
Damián kibontakozóban levő nagy tréfamester és mesélő, valószínűleg
elismert hangadója lesz a falu közösségének.
Külön öröm volt számomra, hogy tanítványaim az akkori felvételekből,
megismerhették dédijüket, üknagyanyjukat, azt hiszem többet ért egy
éves történelemóránál, ahol a csángók magyarságát próbáltuk volna elmesélni
nekik. Csak ez az egy film megérte az ezer kilométeres távolságot, nem
beszélve az élményekről. Hazaérkezve végiggondoltam a családfát. Az ötödik generáció még mindig
kapaszkodik. Még mindig ragaszkodik kultúrájához, ösztönösen érzi, hogy
ez jó neki. Balázs Damián volt az a tanítványom, aki a magyarórán tanulta
meg a bátorságot. Tudnék még mesélni az iskolában meg nem becsült Csorba
Madalináról, akinek a tanító nénije is most döbbent rá, milyen szépen
tud énekelni, amikor már Gödöllőn négyszáz polgármester tapsolta felállva.
Vagy a megbuktatott testvére Csorba Gyula és társai: Barta Józsika,
Sándor Andrea, akik a magyaróráim egy-egy gyöngyszemei, még csiszolatlan
gyémántjai.
Kérdezem én, hogy is állunk a beolvadás féktelenül száguldó folyamatával?!
