Beszámoló
a vatikáni utamról
2007. április 29-én indultunk
Bákóból Nyisztor Tinkával, hogy Udinében csatlakozzunk Ferkó
Zoltánhoz, a biciklis zarándokhoz. Egy kicsit nehéz szívvel
indultam, mert két héttel előtte a szövetség nevében faxon küldtem
levelet a Vatikánba, melyben kértem, hogy május 11-én fogadjanak
bennünket. Erre még nem érkezett választ.
Útközben sokat beszélgettünk Tinkával a jelenlegi helyzetről,
arról, hogy mi történt a tavaly októberi vatikáni látogatása
óta, mik a kilátások, hogyan tovább magyar mise ügyben?
Már az első nap után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem csak
kilométerben lesz hosszú ez az út. Most alkalmunk volt pótolni
az évek során elmaradt beszélgetéseket. Volt kellemes téma is,
és volt olyan is, amiről nem szívesen beszélgettem.
Több helyen barátoknál, ismerősöknél szálltunk meg, így másokkal
is sokat tudtunk beszélgetni, no meg pénzt is spórolhattunk.
Budapesten Varga Bálint - luizikalagori származású fiatalember,
aki Magyarországon vállalkozik - és felesége, Ági fogadott,
Velence mellett a Mestreben Bruni-Babucs családdal találkoztunk,
és két napig fogadtak otthonukban, Udinében pedig Honti László
professzor adott szállást.
Útközben végre föllélegezhettem, hisz felhívott a szentszéki
külügyminiszter-helyettes titkára és jelezte, hogy május 11-én
fogadnak négyünket, ahogy kértük.
Udinében nem csak megpihentünk, hanem Honti professzor úrnak
köszönhetően találkozhattunk az egyetem bölcsész karának nyelvészeti
tanszékét vezető Vincenzo Orioles dékán úrral is, aki jól ismerte
a moldvai katolikusok helyzetét, mégis kíváncsian hallgatta
közel egy órás beszámolónkat. Ezt követően a püspökségen találkoztunk
msg. Giulio Gerbezza általános püspöki helynökkel. Nem értette
helyzetünket, hiszen náluk is kétnyelvűség van, viszont ez senkinek
nem jelent gondot. Ígéretet tettek, hogy az egyetem és a püspökség
közös levélben fordul majd olyan fórumokhoz, melyek ez ügyben
segíteni tudnak. Ugyanakkor jelezték, hogy nekünk kell megharcolnunk
jogainkért.
Velencében találkoztunk Pogár Róbert atyával, magyarfalusi származású
katolikus pappal, aki jelenleg a neves olasz városban tanul
kánonjogot. Először jártam Velencében, ezért különösen örvendtem
annak, hogy Róbert atya barátunk kollégiuma csak félórányi gyalogútra
volt az állomástól. Élmény volt sétálni a szűk járdákon, a rengeteg
hídon átmenni. Robi is megszervezett a következő napra egy találkozót.
Nagyon örvendett, hogy ott vagyunk, és főleg amiért Velencébe
zarándokoltunk. Nekiálltunk megfogalmazni egy levelet, amit
Vatikánba akarunk vinni. A kollégiumban vacsoráztunk mind a
négyen, aztán Robi elkísért a buszállomásra.
Másnap visszamentünk Velencébe. Nagyon esett az eső, hiába volt
esernyőnk, bőrig áztunk. Kissé csapzottan érkeztünk a velencei
Orlando Barbaro püspöki helynökúrral megbeszélt találkozóra.
De nem ez volt a fontos, hanem a mondanivalónk. Itt is ismerték
már a moldvai csángók helyzetét, megelőzött a hírünk, ettől
függetlenül mi részletesen beszámoltunk az itthoni problémákról.
Ugyanúgy értetlenkedéssel fogadták kérésünket, mert a huszonegyedik
században nehezen képzelhető el Európában, hogy egy kisebbség
ne gyakorolhassa vallását anyanyelvén. Méltányolták a munkánkat,
és arra biztattak, hogy tovább harcoljunk jogainkért, javasolták,
hogy elsősorban itthon keressük a megoldást.
Az eredeti útvonalról kicsit eltérve szombaton este érkeztünk
meg Dante szülőhelyére, Poppi városába, itt egy pusztinai család
vendégszeretetét élvezhettük. Nagyon kedvesek voltak velünk.
Saját vállalkozásukból élnek, korábban szándékukban állt visszatérni
Moldvába, itt is vállalkozni, de a romániai helyzet elbátortalanította
őket. Sokat beszélgettünk velük. Vasárnap Zolinak pihenőnapot
szerveztek. Elvittek minket Chiusiba, arra a helyre, ahol Szent
Ferenc kapta a stigmáit. Nagyon megható volt.
Hétfőn tovább indultunk Róma fele, Sienában és Vetrallaban éjszakáztunk.
Vetrallában egy kolostorban szálltunk meg, melynek neve Regina
Pacis. Micsoda véletlen!
Szerdán délben érkeztünk meg Rómába a Szent István Házhoz. Volt
időnk meglátogatni a várost, elmentünk a Szent Péter Bazilikához
is. Megpróbáltuk, hogyan lehet a szállásunktól eljutni oda,
de nem sikerült valami jól. Bár harmadszor járok Vatikánban,
annyira meghatódtam, hogy több órát is eltöltöttem a Szent Péter
Bazilikában. Eszembe jutott, hogy Péter fiam itt tette meg első
önálló lépéseit, mikor először jártunk itt. Vegyes érzésekkel
telve imádkoztam, hogy Isten adjon erőt és bátorságot a rám
bízott feladat megoldásához. Hálát adtam, hogy ott lehetek,
mert az volt az érzésem, hogy onnan közvetlen meghallgatásra
kerülnek imáim.
Este már kissé feszült hangulatban készültünk a másnapi meghallgatásra,
talán azért is, mert tíz fárasztó nap állt mögöttünk.
Pénteken, május 11-én találkoztunk a Szent Péter Téren Róbert
atyával, és egy rövid megbeszélés után bementünk msgr. Roberto
Raedellihez, aki a püspöki kongregáció elnökének a munkatársa.
Összefoglalva elmondtuk, miért zarándokoltunk Vatikánba. Közel
egy órás beszámolónkat megértően és együttérzéssel hallgatta
végig. Átadtuk a levelet, amit még Velencében fogalmaztunk meg.
Ígérte, hogy továbbítani fogja kérésünket a bukaresti nunciushoz
és a püspöki kongregáció titkárságára, ugyanakkor biztosított
a közbenjárásáról. Ajándékot is vittünk: Petrás Mária kerámiáját,
egy pusztinai szőttest és Kovács László és Nagy Zoltán Hungarians
in Moldavia című képeskönyvét.
Aztán igyekeztünk a második találkozóra, melyet tizenegy órára
beszéltünk meg. A svájci testőrség miután meggyőződött, hogy
valóban várnak minket, felkísért msgr. Pietro Parolin fogadó
szobájába. Ő pontosan tizenegykor jelent meg a személyes titkárával.
Bemutatkoztunk, Tinkát már ismerte, és tetszését fejezte ki,
hogy ezúttal olaszul is tud kommunikálni. Bár a levélben, amelyben
kértem, hogy fogadjon, leírtam, kik megyünk hozzá, rákérdezett,
hogy hol lakunk. Gondolom azért, hogy megbizonyosodjon, nem
mások kérik a csángók nevében a magyar nyelvű liturgiát. Arra
a feltevésére, hogy a csángók értik-e a román nyelvet, azt válaszoltam,
hogy az identitásunkat, a kultúránkat nem akarjuk elveszíteni,
amely akkor lehetséges, ha tanulhatunk és imádkozhatunk is anyanyelvünkön.
Nagyon jól átlátta a helyzetet, és azt is megjegyezte, hogy
ez egy átpolitizált ügy, ezért ilyen nehéz az előrelépés. Normális
esetben ez nem jelent problémát, hiszen az egyház támogatja
az identitás megőrzést, számos példa van erre. Támogatásáról
biztosított, én ígértem neki, hogy írásban fogom értesíteni
a fejleményekről akár jók, akár rosszak, amit meg is köszönt.
Átadtuk az ajándékunkat és az összefoglaló levelünket. Nagyon
tetszett neki az ajándék. Ő is megajándékozott bennünket egy-egy
rózsafüzérrel, melyet a Szentatya áldott meg.
Visszabuszoztunk a Szent István Házba, összeszedtük a dolgainkat
és indultunk Zágráb fele, azaz haza. Közben vatikáni benyomásainkról
beszélgettünk. Összességében elégedettek voltunk, megtettünk
még egy szükséges lépést kéréseink megvalósításáért.
Másnap reggel Zolit várták következő kísérői, mi meg tovább
autóztunk Budapestig.
Másnap pedig Moldvába, Bákóba, ahol az eltelt két hét alatt
felgyűlt mindennapi feladatok vártak. Közben meg lemaradtam
a lábniki Gyerekek Háza szentelésének ünnepéről is...
Solomon Adrian
MCSMSZ elnök
Képek
Plakátot
csak románul!
Tanártoborzó plakátokat
szeretett volna elhelyezni az MCSMSZ a kolozsvári Bábes-Bolyai
Tudományegyetem főépületében és az Egyetemi Könyvtárban. Sajnos
az egyetem vezetősége ezt megtagadta azzal az indokkal, hogy
a felhívás szövege magyar nyelvű. Az őrző-védő biztonsági szolgálat
eltávolította a már felragasztott plakátokat. Miután az egyetem
gazdasági igazgatóságához fordultunk a plakát elhelyezéséhez
szóló engedélyért, itt ismét elutasították kérésünket. Kifejtették,
hogy a hirdetés nem helyezhető el az egyetem egyetlen karának
épületében sem, mert szövege magyar nyelvű, ami számukra nem
érthető.
Az oktatási program vezetője,
Hegyeli Attila a magyar tanszéken tart ma előadást, minél több
szakképzett pályakezdő pedagógust szeretne bevonni a moldvai
magyar oktatási programba.
ROMÁNIA
OKTATÁSI ÉS KUTATÁSI MINISZTÉRIUM
BABES-BOLYAI TUDOMÁNYEGYETEM,
KOLOZSVÁR
MAGYAR TAGOZAT
Címzett: Moldvai Csángómagyarok
Szövetsége
Hegyeli Attila figyelmébe
A levelezőlisták címzettjeinek
figyelmébe
Tisztelt uram!
Munkatársaim levelezőlisták
alapján tájékoztattak arról, hogy önök egy plakátját (tanártoborzó)
- amit én munkahely-lehetőség hirdetésének fogok fel - nem tudták
tehcnikai-bürokratikus okokból elhelyeztetni az Babeş-Bolyai
Tudományegyetemen.
Kérem, küldjék el nekem azt
a bizonyos plakátot, és én gondoskodom elhelyezéséről. Elektronikusan
küldjék, mert itt a munkatársak kinyomtatják, az alsó részét
felvágják, és kiplakátolják mind a 21 karon. Elnézést kérünk,
de a gazdasági személyzet valóban elzárkozik minden számára
ismeretlen plakáttól, tekintettel a sokféle reklámra, ami megjelenik.
Az egyetemnek van egy magyar vezetősége is, kérjük, legközelebb
ahhoz forduljanak.
Szívesen látjuk önöket az egyetemen.
Csángó középiskolások, ha csoportos kirándulással megnéznék
az egyetemet, szeretettel és bőséges tájékoztatással látjuk
el őket!
Isten áldását kívánom munkájukhoz!
Tisztelettel,
dr. Magyari Tivadar egyetemi
docens
Magyar Tagozat-vezető rektorhelyettes
Vasárnap 2007. május 13-a a
betegek napja volt Pusztinán.
Minden beteget elhoztak a templomba, kit szekerkébe, kit oda
vezettek. A szent misét három pap mondta, két helybeli (a vikár
és a plébános), a harmadik pedig Berszán Lajos atya Gyimesfelsőlokról.
A szent misét, mint szokás, románul tartották. Nekem, mivel
ismerem nagyon jól Berszán atyát, olyan furcsa volt a román
szó az atya szájába, de örültem, hagy legalább megengedték neki,
hagy a nagy misén az oltáron legyen.
Berszán atya a pusztinai tanítványait is hozta magával, és a
közönség előtt köszöntötte őket, milyen jó tanuló gyerekek,
és meghívót is kaptunk a kicsengetésikre.
Nagyon szépen énekelték latinul a Dona pace éneket, a betegeknek
már hullott a könnyik.
Mindig gondoltam magamba, vajon a Lajos atya a pusztinai Szent
István templomban nem fog megszólalni magyarul? De igen, a mise
végin, miután elmondta a köszöntőit románul, megszólalt magyarul
is, és olyan jól esett nekem mikor a "Dicsértessék Izus
neve" bételt a templom a közönség hangjával: "Midörökké
ámen" és nagy tapsat kapatt.
Adja a jó Isten, hagy a templomunkba
legyen már végre magyar mise is!
Tisztelettel,
Nyisztor Ilona
