Lészped
- Lespezi
Lészpeden
a magyar szakterem újra
az egyetértés, barátkozás,
összefogás színhelye
volt
Hétfőn,
(2008. december 15-én)
újra Lészpedre látogatott
Bajtai Erzsébet magyar
nagykövetné-asszony.
Ezúttal magával hozta
a vele együttműködő
hölgyeket, akik mind
ugyanannak a nonprofit
és apolitikus The
International Women's
Association of Bucharest
alapítványnak a tagjai.
Az alapítvány elnöknője,
Irina Budrina-Geels,
nemzetiségét tekintve
orosz-holland, míg Dr
Renée McDannel amerikai,
így aztán a tegnapi
találkozóra már az "európai"
iskola jelző is sántítana.
Velük volt még Daniela
Drăgan és Sule Marktscheffel.
Mondjuk úgy, hogy igazi
Nagy Nap volt az iskola
történetében 2008 december
15-e, amikor igazi csúcstalálkozóra
került sor itt, a magyar
szakteremben.
Azért mondtam pár sorral
fentebb, hogy újra Lészpedre
látogatott, mert Bajtai
Erzsébet nagykövetné-asszony,
munkájának már kora
kezdeti időszakában
ellátogatott Lészpedre,
az éppen távozni készülő
Szesztay Ádám, volt
nagykövetségi titkár
kíséretében, aki igazán
szívén viselte a szerinte
is példamutató lészpedi
iskola sorsát. Bajtai
Erzsébet már akkor jelezte
segítő szándékát, pár
hónappal később már
vissza is tért.
Legkedvesebb vendégeinket
ismét kaláccsal, kendezőkkel,
és természetesen kis
műsorral vártuk. Fogadtatásukra
eljött Bákóból Brânduşa
asszony, a Bákó Megyei
Tanfelügyelőség főtanfelügyelőnője,
Năstase úr, kisebbségi
tanfelügyelő, valamint
a lészpedi elöljárók
is tiszteletüket tették,
itt volt a Polgármesteri
Hivatal titkárnője,
az oktatási ügyekért
felelős helyi tanácsos,
Zână asszony. Tanítványaim
lészpedi népdalokat
énekeltek, majd két
"szentes"
éneket, és hogy a Karácsony
hangulatát is idézzük,
hívogtatókat rikoltoztak.
Ioniţă Cristian kollégám
pedig a kecskézést mutatta
be diákjaival, hatalmas
sikerrel. De a Karácsony,
az csak ajándékokkal
karácsony, ezt tudta
Erzsike néni is, ezért
a gyerekeket ajándékokkal
lepték meg. A vendéglátókat,
vagyis minket, pedig
ő tisztelt meg, igazi
finom magyar borral
és saját készítésű rétessel,
amiből a gyerekek is
kivették részüket. A
kis törpék a végén csak
ennyit mondtak: "Erőst
finom volt!"
A gyerekek távoztak,
mi pedig csendben, komoly
megbeszélésbe fogtunk,
hogyan lehetne a közel
négyszáz iskolásnak
korszerű mosdót kialakítani.
A tanácskozás nagyrészt
románul folyt, de gyakran
váltani kellett angolra
is. A lényeg egy dolgon
volt, megértsük egymást,
létrejöjjön a kommunikáció.
Átnéztük a terveket,
átgondoltuk még ki tudna
ebben segíteni, hogy
a kisiskolások ne szorongassák
sürgős dolgaikat hazáig,
hogy a nagyobb lányok
testnevelés óra után
mosakodni tudjanak,
vagy akár tusolni is.
Nem beszélve a testi
higiénia pótlásáról
az iskolában, amire
otthon sokuknak nincs
lehetőségük. Mert bizony
Lészpeden is ház az
van, szép is, de sokban
nincs bent a víz, az
utcáról hordják "keldárral".
A dolog nem állt meg
a beszélgetésnél, a
küldöttség tagjai a
helyszínt is látni akarták,
mi az amiért az iskolának
mai napig nincs működési
engedélye. A nagy sár
nem volt akadály, a
nyitott ajtók mögött
kitárulkozó látvány
pedig önmagáért beszélt,
ide csak az jár, akinek
már nagyon szükséges.
Ez a látogatás volt
számunkra a legnagyobb
karácsonyi ajándék.
Egy olyan önzetlen ajándék,
amiből mindenki részesül,
és olyanok is örülhetnek
neki nap, mint nap,
akik ma még csak tipegők.
Bízom benne, hogy a
The International
Women's Association
of Bucharest alapítvánnyal
karöltve, újra sikerül
egy megszívlelendő,
pozitív példát mutatni
a többi, magyar oktatás
ügyében érdekelt román
igazgatónőnek, akik
egyelőre még nem vették
észre, hogy milyen nagyszerű
dolgokra képesek azok,
akik együtt, közös erővel
küzdenek az iskolások
érdekeiért.
Köszönettel
és tisztelettel, Márton
Attila - lészpedi tanító
bácsi
2008.12.17.
vissza
Buci
Maci Lészpeden!
Hogy
mit szeretnek olvasni
a gyerekek? Hát Buci
Macit!!
No, nem az én érdemem
a felfedezés, hanem
azé, aki lemondott a
már kiolvasott gyerekújságairól,
és elküldte ide nekünk,
Lészpedre. A gyerekek
szempillantás alatt
szétkapkodták, soha
ekkora betűszomjjal
nem találkoztam. Először
azt hittem, hogy csak
a színek vonzzák, aztán
hosszú történet, míg
rájöttem, hogy ha egyebet
nem is, gyerekújságot,
azt szívesen olvasnak.
De honnan lenne nekik
ilyen? Gyorsan fölvettem
a kapcsolatot Budapesten
a Ringier nyomda Women
Network marketing vezetőjével,
Titkó Zsuzsannával,
aki készségesen segített,
sőt, nem csak a kicsiknek,
hanem a nagyoknak is
adott, tinikhez szóló
olvasnivalót. Októberben
már át is vettük az
első csomag Buci Macit
a nyomdánál, szépen
elő volt készítve a
lészpedi gyerekeknek
a Buci Maci, apró ajándékokkal
fűszerezve.
Mit mondjak, leírni
nem tudom, maximum szépen
hangzó mondatokat fogalmaznék
az amúgy is mellékelt
szemléltetőről, a képről.
Köszönet érte, köszönjük
Buci Macinak, hogy majdnem
1000 kilométerre is
eljött, hogy a Moldvában
magyarul tanuló lészpedi
csángó gyerekeknek örömet
szerezzen. Szeretettel
látjuk máskor is!
Tisztelettel,
Márton Attila - lészpedi
tanító bácsi
2008.11.26.
vissza
Lészpedi
iskolakezdés
Igazi
rohanás. Iskolakezdés.
Még szombaton is egész
nap dolgoztak a lészpedi
iskolában a kisegítő
személyzet emberei,
hogy hétfőre befogadásra
készen álljon az iskola.
A magyar szakterem is
más osztályterembe költözött,
sőt, külön épületszárnyba.
A valamikor magyar iskolának
épített épületszárnyban
kaptunk helyet, mondhatnám
"megkaptuk a helyünket".
Itt csak mi vagyunk,
na meg a tornaterem,
ha annak lehet nevezni
azt a kisebb osztályterem
nagyságú termet. Nem
hiszem, hogy sokat fognak
zavarni a hangoskodással.
Mindenesetre mi meg
vagyunk elégedve. Az
épület ezen szárnyának
riasztója is van, mondjuk
ez nem pótolja a rácsokat
az ablakon, de mindenesetre
nyugodtabb vagyok, hisz
a tanterem a földszinten
van. És bizony szép
lassan mindenki tudja
mennyire jól fölszerelt
tanteremről van szó.
De minden ablakszem
megvan, a tavalyi foghíjas
után ez igazán melengető
érzés volt, reméljük,
hogy télen is ilyen
melengető lesz... Kályha
rendben, és a tavalyi
egyetlen neoncső helyett
most már nyolc (8) neoncső
kacag le a mennyezetről!
A takarítónénik szépen
kimeszelték, majd közös
erővel sikerült felöltöztetni.
Újra visszakerültek
a falra az otthonosságot
sugárzó padravalók,
servétek és természetesen
a magyar nyelvi oktatást
segítő szemléltetők
is. A tábla fölött továbbra
is a "bogarasok"
táblája köszön a bejövőnek,
hogy "Isten hozta
Lészpeden". Mindenki
adománya otthonra talált
ebben a kis tanteremben,
itt van mindenki apró,
vagy éppen nagyobb adománya
amivel a lészpedi magyar
oktatást szeretné segíteni.
Az egész iskolában mi
rendelkezünk a legjobb
padokkal és székekkel,
na meg a legjobb gyerekekkel.
Mert ez a lényeg, lehet
bármilyen szép a magyar
szakterem ha nem tudjuk
megtölteni tartalommal.
Az én gyerekeim meg
aztán igazi gyerekek,
néha csak "ördögszekér"-nek
becézem, de van amikor
a "csudadolog"
is gazdára talál köztük.
Iskolakezdés.
Az idén igazi iskolakezdés
volt Lészpeden is. Nem
a tavalyi tízperces
bevonulással talált,
volt hangosítás, beszédet
tartott a polgármester
és a helyi katolikus
papbácsi után az igazgatónéni
is. Mindezt a magyar
szakterem bejárata előtt,
így mindenkinek alkalma
nyílt bekukkintani,
és az igazgatónéni büszkén
is mutogatta mindenkinek,
rendőrparancsnoknak
vagy éppen az arra tévedt
alpolgármester asszonynak.
Úgy érzem, az idén sikerül
tovább építeni az iskola
vezetőségével kialakult
jó együttműkődést, és
remélhetőleg sikerül
ebbe bevonni, közös
erővel, a falu előljáróit
is. Ha az elmúlt év,
az eddig Lészpeden eltöltött
öt évem koronája volt,
akkor az idei év a nagy
áttörések ideje kellene
legyen. Az elmúlt tanévben
bizonyítottunk, minden
versenyen sikeresen
szerepeltek a gyerekek,
harmadik díjat hoztunk
a szavalóversenyről,
a zsűri különdíját a
népdalvetélkedőről és
a megyei magyar tanárgyversenyen
várakozáson felül remekeltek
tanítványaim. Az idén
szeretnénk testvériskola
kapcsolatot kiépíteni
egy magyar tannyelvű
intézettel és ha a román
tannyelvű intézet vezetősége
példaértékű viselkedést
tanúsít a magyar oktatás
iránt, akkor igyekszem
én is példaértékű tevékenységet
kifejteni. Ebben kérem
mindenki segítségét,
hogy éljünk az adott
alkalommal, használjuk
ki a tágra nyitott kapukat
és "produkáljunk"
egy példás "kolaborálást".
...
Ma
(2007. november 21.)
reggel beköszöntött
a tél is az ablakon.
Még szerencse, hogy
már vártam, minden évszaknak
megvannak az örömei,
szépségei. Azt nyomban
letudhattam, hogy nem
medveként fogom átvegetálni
a telet, hisz nekünk
nem a meleg szobában
való, hosszú nap tartó
szúnyokálás van kiírva.
Naponta nyolcvanöt (85)
gyerek várja a magyar
órát, közülük ötvennégynek
kell érvényes jegyet
szerezni a félév végére
magyarból, mint anyanyelvből.
Az idén már korosztályok
szerint sikerült csoportosítani
őket, minden évfolyam
külön csoportba került,
kivételt képezve az
I-III. osztályosok,
akik egyöntetűen kezdőknek
számítanak és egy csoportban
járnak magyar órákra.
A magyar órákat, mind
az iskolai magyar órákat
(ahová azok járnak,
akik kérvényezték és
a tanulásukért járó
értékelés bekerül a
naplóba), mind az iskolán
kívülieket (ide azok
járnak, akik csak kóstolgatják
a meleg kását, nem szeretnék
megégetni a szájukat),
az iskolában erre külön
kialakított magyar szakteremben
tartjuk. A gyerekek
itt írnak, olvasnak,
természetesen magyarul,
kissé a sajátos dialektusuk
felé hajolva, itt rajzolnak,
kézimukáznak és amíg
a nagyobb testvérük
írogat, kistestvéreik
eljátszadoznak bő játékkészletünkkel.
És még van pár ász a
kezünkben, egy hatalmas
televízió, dvd és hat
számítógép, ahol minden
gyerek megismerkedhet
a számítógépkezelés
alapfogalmaival, felhasználói
szinten, természetesen
magyarul. Ez lenne az
a szakterület ahol sikerült
megelőzni azt, hogy
először románul tanulják
meg, aztán erre támaszkodva
sajátítsák el magyarul
a felhasználását. Nem
igyekszem eltitkolni,
hogy a szakterem látványa
naponta újabb és újabb
tanítványokat húz be
az ajtón.
Köszönet
Mindenkinek! A lészpedi
eredmények nem csak
az én érdemeim, ez egy
közös eredmény, a mienk,
mindenkié aki a kezemet
fogta, aki a gyerekeket
támogatta és néha engem
is, úgy igazából hátulról,
ha úgy éreztem hanyatvágom
magam. Örüljünk együtt
a sikernek!
Üdvözlet
innen, a már-már télbe
hajló őszi Lészpedről,
Attila.
vissza
Szeretettel
várjuk Lészpeden!
Lészpeden
már mindjárt a forradalom
utáni években volt kezdeményezés
a magyar nyelv tanulására.
Ugyanakkor a magyar
mise bevezetését is
kérték, sikertelenül.
Mára ez már csak emlék...
Ma már csak a nagyszülők
beszélnek magyarul a
faluban, a mostani gyerekek
szülei mindkét nyelvet
beszélik, többségük
azonban inkább a románt
használja. Ha nem lennének
nagymamák, akkor velük
sem beszélnének magyarul,
vagy ha a nagyszülők
is tudnának románul.
A mai gyerekek is inkább
a nagyszülőktől tanultak
meg magyarul.
Kezdetben a magyar nyelv
tanulása a Fazakas Jóska
bácsi udvarán történt,
itt készültek fel a
gyerekek rövid műsorral
a nyári kirándulásra,
amikor Magyarországon
is bemutatták előadásukat,
népdalaikat. Én is itt
kezdtem, a Jóska bácsi
házában 2002 őszén,
nem sokkal az után,
hogy Jóska bácsi szeretett
felesége, Kati néni
elhunyt. (Isten nyugtassa.)
Nem ismertem, de munkájának
eredményére következtettem
a gyerekek szemében
csillogó értelemből.
Első órámra hat gyerek
érkezett, ők már tudták
mi a magyar óra. Még
most is látom magam
előtt Csutak Szimónát,
Molnár Adriánt, Huszár
Albertet, Huszár Mónikát,
Rétye Anikót és Rétye
Ferikét. A hat családnév
hallatán majd hanyatdőltem,
tudtam, hogy itt még
vannak magyarok, de
volt bennem kételkedés
magyarságuk felől. És
ez volt az a pont, amikor
meggyőződtem, mese nincs
ezek az emberek kétségbevonhatatlanul
magyar származásúak,
elvégre román huszárról
ki a fene hallott. És
ez így folytatódott,
napról-napra, minden
héten bővült a kis csapat,
volt lemorzsolódás is,
de a statisztika nyilacskája
bizony mindig felfele
küzdötte magát. Mert
Huszárék után érkeztek
a Kádár, Balázs, Katona,
Csorba, Demeter, Farkas,
Fehér, Jánó, Kiskocsis,
Kompót, Ónódi, Simon,
Sípos és Tóth családnevű
gyerekek.
Első sikerét a kis csapat
a Moldvai Magyarság
gyerekeknek kiírt pályázatán
szerezte, ahová Lészpedről
ömlöttek a megfejtések
és rajzok, eredményesen.
A dobogósok mind onnan
kerültek ki. Éppen ezért
ott is volt a díjkiosztó
ünnepély. Közben voltunk
kirándulni Sepsiszentgyörgyre,
ettől a gyerekek teljesen
beindultak, még ma is
elemlegetik, és szerintük,
habár utána még tucatnyi
táborban vettek részt,
az első volt a legeslegjobb.
Pedig csak két napig
tartott... Én ebből
azt értettem, hogy bizony
rég voltak ki a faluból.
A tanév második felében
a Jóska bácsi konyhájából
átköltöztünk a Marika
néni "nappalijába",
mert valahogy már nem
fértünk. Közben megismerkedtem
Puskás Anna nénivel,
aki kérésemre szíves-örömest
fogott neki a népdalok
tanításának. Én diktafonnal
fölvettem Anna néni
énekeit, majd elfogadható
irodalmi formában papírra
vetettem, ebből minden
gyerek kapott. De nem
a lapról tanulták, meg,
hanem az Anna néni szájából,
a szavakat úgy formálva,
ahogy azt Anna néni
ejtette ki. Így szinte
biztos lehettem benne,
hogy nem teszek kárt
sajátos kultúrájukban,
ugyanakkor azt is látták,
ha a lapot nézték, hogy
mi a különbség az irodalmi
magyar nyelv és a csángó
nyelvjárás közt. De
főleg, ha írásra került
a sor, akkor a szókép
megfelelő rögzülése
nem vezette a kiejtés
szerinti írásmód ferde
ösvényeire.
Az emberekben még mindig
él valahol mélyen a
hivatalos szervektől
való félelem, de mintha
egymástól is tartanának.
De megfélemlítésre nem
volt példa. Egyetlen
egyszer látogattak meg
a rendőrök, akik udvariasan
kértek fel, hogy mutassam
meg a személyazonosságomat
igazoló irataimat és
nagy piros pontot szereztek
a szememben azzal, hogy
mindezt nem a gyerekek
előtt, hanem megkértek,
hogy kint beszéljünk
az udvaron. Akkor még
kezdő voltam, nyomban
felhívtam Hegyeli Attila
programfelelőst, aki
pár szóban elmagyarázta
miről van szó, és az
egész eljárás nem tartott
tovább tíz percnél.
Azóta nem volt, vagy
legalábbis említésre
méltó, akadálya a magyar
nyelv tanításának Lészpeden.
Már első év végén került
annyi bátor szülő aki
írásban kérte, gyereke
anyanyelv szintjén tanulhassa
az iskolában a magyar
nyelvet. Az iskolai
magyarórák bevezetése
közepesen nehéz volt
a többi helyszínhez
viszonyítva, nem volt
nagyon durva az igazgatónő,
de beleegyező sem! Ameddig
lehetett kötötte a kereket,
de nem esett át a makacs
nagyfejűségbe, hogy
még azért sem. Minden
reggel nyolc előtt tíz
perccel feltépte az
ajtót, ha többen voltak
a gyerekek, mint amennyi
be volt iratkozva az
volt a baj, ha meg valaki
hiányzott akkor azt
tette szóvá. Persze
csak nekem, a gyereket
nem vonta kérdőre, hogy
kisfiam, hol voltál
ma reggel a magyar óráról.
Második évben maradt
és még kiegészült az
iskolai csoport, a 2005-2006-os
tanévben, pedig már
két csoport lesz. Egy
kezdő és egy haladó
csoport.
Az idei tanévben ismét
rezidenciát változtattunk,
most már az Anna néni
udvarán és házában folyik
az iskolán kívüli tanítás,
itt énekelnek, táncolnak,
írnak, olvasnak és rajzolnak
azok akik nem iratkoztak
be az iskolai órákra.
Sőt sokszor még ők is
ott téblábolnak míg
haza nem kergetem.
A falu a Bákó-Karácsonykő
főútvonalon fekszik,
így nyugodtan kijelenthetem,
hogy az Oktatási Programba
bekapcsolt falvak közül
a legmegközelíthetőbb,
és jó az út. És tényleg
nagyon jó az összeköttetés
a megyeszékhellyel.
Talán éppen ez a magyarázat
arra, hogy itt előrehaladottabb
állapot van a beolvadást
tekintve. Két nagyobb
részre tagolódik a falu,
egyik a kimondott Lészped,
itt nagyjából mindenki
tud magyarul. Másik
része a román résznek
mondott Rácsila. Rácsilában
is van külön iskola
az I-VIII osztályos
gyerekek számára. Innen
is van két tanítványom
és az iskolának külön
igazgatója van. Rácsilában
valóban kevés a magyarul
beszélők száma, talán
öt-hat család, viszont
Lészpeden este fél hatkor,
amikor a "világ"
megy a templomba jobbára
csak magyar szót hall
az ember. Az emberek
mélyen vallásosságát
nem szabad zavarni,
éppen ezért a magyar
misét sem kell erőltetni.
Végülis minden ima ugyanoda
jut. Az asszonyok és
gyerekek évente elmennek
Somolyóra (Csíksomyló),
és ez elég bizonyításból.
Már harmadik éve tanítok
Lészpeden és már harmadik
éve, hogy nyaranta vendégeket
fogadunk. Várjuk, hogy
jöjjenek, "járjanak
meg" és maradjanak
legalább egy éjszakára.
Ki is dolgoztunk egy
"csángó
körút"-at,
ami kétnapos és csak
egy éjszaka kell mostoha
körülmények között hálni.
Mert valljuk be, komfort
nélküli vendégszobáink
tiszták és gazdáik kedvesek,
mégsem tudjuk felvenni
a versenyt a faluturizmussal.
De annak idején aki
a dzsungelt akarta látni,
bizony amilyen költséges
volt, pont annyira le
kellett mondani a kényelemről.
De nem kell elkeseredni,
nem ennyire vészes a
helyzet, ha a vendégben
is van jóérzés. Itt
van a megyeszékhely
18 kilométerre és bármikor
15 perc alatt kapcsolatba
lehet lépni a civilizáció
nyújtotta élvezetekkel,
van födött úszóda és
Mc Donald's is. Természetesen
Lészpeden is van ház,
melyik rendelkezik benti
fürdővel... A falunak
tavaly óta új papja
van, és néhány éve új
temploma. Nem vagyok
architektus, de azt
hiszem posztmodern stílusban
épült. A temetőben még
van egy pár magyar feliratú
kereszt, de talán a
Jóska bácsi feleségéé
a legszembetűnőbb. A
temető kapuja feletti
felirat már nagyon régen
eltűnt, én már csak
könyvekből olvastam
róla.
Ha kérdésük vagy javaslatuk
volna, elérhetnek a
00-40-740-016.123 telefonszámon,
vagy a mattilat@yahoo.com
e-mail címen.
Szeretettel
várjuk Lészpeden!
